Erdőgazdálkodás

Magyarország erdeinek jelenlegi területe, állapota több évszázados emberi tevékenység során alakult ki. A honfoglalásig a prehisztorikus őslakók, a római uralom és a népvándorlások hagytak maradandó nyomot erdőségeinkben. Elsősorban fölégetéssel pusztították az erdőket, hogy legelő – illetve szántóterületekre tegyenek szert, vagy erődöket építhessenek, tűzifával lássák el a hadsereget. Becslések szerint a honfoglalás időszakában az erdőterület 40% és 60% között lehetett. A későbbi csökkenések elsősorban az alföldi lösz- és homokterületeket érintették, de békésebb időszakokban helyenként a visszaerdősülésre is mód nyílhatott.

A honfoglalás ezredik évfordulóján, a mai Magyarország területén már csak 13%-os volt az erdősültség, azaz meglehetősen lecsökkent a magyar erdők kiterjedése. A 19. század elejéig az egyre növekvő lakosság faigénye, a török hódoltság, az ipar és a mezőgazdaság fellendülése, a bányák és kohók működtetése miatt az addigi erdőterület a felére csökkent, s az ország területének nem egészen 30%-át borították már csak erdők.

A legnagyobb mértékű erdőpusztítás 1848 és 1878 között, a jobbágyfelszabadítás után következett be; ekkor annyi erdőt irtottak ki, s alakították át legelővé vagy szántóvá, mint amennyit most borítanak a faállományok az ország területén.

A mélypont Trianon után következett be; ekkor 11,8% volt az erdősültségünk, amelyekben már kultúrállományok is szerepeltek. Miközben a természetes erdők területe tovább csökkent a mai 7%-ig, addig az erdőtelepítések révén – főleg a II. világháborút követően – a faültetvények területe gyorsuló ütemben nőtt: mintegy 600 ezer hektár erdő és faültetvény létesült. Ez a munka ma is tart. Hazánk erdővel borított területe ma több mint 2 millió hektár.

Növényföldrajzilag Magyarország a közép-európai flóraterületbe tartozik, amelynek tartományai közül itt található a kárpáti, az alpesi, a nyugat-balkáni és a pannóniai. Az ország területén, a mérsékelten meleg éghajlati övben három éghajlati tartomány hatása érzékelhető: a kontinentális, az óceáni és a mediterrán. Az ország erdei az erdős puszták övében és a mérsékelt övi lombos erdők, ezen belül a zárt tölgyesek és a bükkösök övében helyezkednek el. Erdeink ennek megfelelően jól kifejezik az éghajlat jellegét, a nedvesség, a vízellátás mértékét; a faji összetétel termőhelytípusonként és földrajzi területenként is más és más.

A természetes növénytakaró fajösszetételében az egyes fafajok eloszlása nem egyenletes, az erdő kialakulása bizonyos ökológiai törvények hatására formálódik. A termőhely létfeltételeit négy elsőrendű tényező határozza meg: a fény, a víz, a hőmérséklet és a talajok tápanyagtartalma. Ennek megfelelően minden faj folyamatosan próbál újabb és újabb területeket meghódítani, s a harc eredményeként különböző fafajok elegyeinek térben és időben változatos keveréke jön létre. Az adott termőhelyen uralkodó létfeltételek és az ezekért folytatott versengés, továbbá a növény-állat interakció az, ami meghatározza, hogy egy bizonyos növényfaj tagja lesz-e az ott kialakuló erdőtársulásnak, vagy nem. A versengés eredményeképpen hasonló termőhelyeken hasonló faji összetételű növényi közösségek, társulások alakulnak ki, amelyek a termőhelyi erőforrásokat optimálisan hasznosítják. A társulások azonos létfeltételek esetén térben ismétlődnek, melyeket állományoknak nevezünk. A növénytársulások két nagy csoportja a fás (erdők) és a fátlan társulások. Az erdő fáinak összességét faállománynak nevezzük.

Erdeink faállomány-összetétele igen változatos. Botanikusok becslése szerint hazai viszonyok között átlagosan 5-15 fafajból tevődik össze. Az őshonos fafajokból álló természetközeli erdők mellett jelentős az idegenföldi fafajokból álló kultúrerdők és ültetvények aránya is. Az erdőterület korántsem egyenletesen oszlik meg, alapvetően a középhegységi tájakon koncentrálódik, miközben az alföldi területeken a korábban uralkodó, kárpát-medencei jellegzetességnek tekinthető erdőtársulások a mezőgazdasági művelésbe vonás és a 19. századi vízrendezés áldozataivá váltak. Tizenkilenc megyénk erdősültsége jelentős eltéréseket mutat. Míg például Békés megye területének csupán 4%-át borítják erdők, addig Nógrádban 37% ez az arány. Nagy tájegységeket tekintve legnagyobb erdősültséget Észak-Magyarországon találunk (27%), ez az érték a Dunántúlon 23%, az Alföldön 12%.

Az erdőterület 56%-át őshonos fafajok, 44%-át idegenföldi, meghonosodott fafajok (akác, vörös tölgy, fenyők) vagy klónozott fafajták (nemesnyárak) foglalják el. Bizonyos fajok általánosan elterjedtek, némelyek csak Nyugat- vagy éppen a Dél-Dunántúlon fordulnak elő, míg mások csak egy-egy kisebb területegységhez kötődnek.

Nyáras-borókások főleg az Alföldön találhatók, ligetszerűen helyezkednek el. A láperdők, ártéri erdők a lecsapolások, folyószabályozások miatt ma már csak kis területen fordulnak elő, jellemző fájuk az éger. Nagyobb folyóink mentén fűz-, nyár-, ligeterdő, magasabb részeken a szil, a kőris és a kocsányos tölgy a jellemző. Az alföldi tölgyesek ma már csak elszórtan, kis területen találhatók. Az őshonos tölgyeseket kivágták, helyükön mezőgazdasági művelés folyik. Hegyvidéki tölgyesek középhegységeinkben és a Dunántúli-dombságon találhatók. Tipikus fafajai a csertölgy és a kocsánytalan tölgy. A középhegységek száraz, sziklás déli oldalain él a molyhos tölgy. A gyertyános-tölgyesek az Alföld kivételével termékeny talajon sok helyütt megtalálhatók. Bükkösök a Nyugat-Dunántúlon és a középhegységek 600 méternél magasabb részein alkotnak összefüggő erdőket. A fenyvesek nagy része hazánkban nem őshonos, telepített.